3.fejezet

                                                                        Sziasztok! 

Tudom, azt mondtam hogy január 10.-én lesz az új fejezet de, remélem hogy ez nektek kellemes meglepetés!
Ezt a részt külön Wolfsgirl-nek ajánlom! 
Sok puszi és jó olvasást mindenkinek, még egyszer Boldog Karácsonyt Mindenkinek!


                                                      

3.fejezet: Régi emlékek....

/Sierra/

Napok csak teltek és teltek. Egyre jobban egyedül éreztem magam. Szinte mindenki került a házban. A hibridek mintha tudomást sem szereztek volna rólam, Jacket az első nap óta nem láttam, Elijah felszívódott, Klaust csak néha látom, akkor is harapós kedvében, nem mintha annyira vágynék a társaságára, Kolt viszont minden egyes órában látom és kezd egyre jobban felidegesíteni pedig nem is mond semmit. Amikor elmegy mellettem vagy elvigyorodik vagy belebokszol a vállamba. Általában lesokkolom amint hozzám ér, de nem lehet leállítani. A nap nagy részében vagy eddzek vagy filmet nézek. A különleges képességeimet nem merem mindenki előtt használni. Kimentem a konyhába valami finomságot enni mikor lépéseket hallottam. Hátra fordultam és Alexet láttam ahogy a kezét a feje mellé emeli.

-        -  Légyszi ne robbantsd fel a tököm maradékát! – kérlelte védekezően.

-         - Most nincs olyan kedvem. – tényleg nem volt kedvem hozzá, de lehet hogy erőfeszítés nélkül nem tudtam volna megcsinálni. Sokat kell gyakorolni és soha nem szabad abbahagyni, mert a tudás elveszhet. – -Megtennéd hogy, idehozol nekem egy embert? – Alex meglepődött. Egy pillanat alatt meggondoltam magam az erőm gyakorlását illetően. Úgy piszkáljanak hogy, tudják kivel teszik.

-         - Már te is?...- először nem jutott eszembe hogy mire gondol, de hamar észbe kaptam.

-          -Nem táplálkozom vérrel. Csak egy kicsit gyakorolnék.

-          -Mégis mit? – kérdezte gúnyosan.

-          -Ha megakarod tudni akkor vagy idehozod az embert és azon mutatom meg, vagy rajtad! A döntés a tiéd! – förmedtem rá idegesen. Ez a néhány nap alatt elszoktam a barom civilizációtól.

-          -Hozom! – mondta gyorsan és már csak hűlt helyét lehetett látni. Berontottam a konyhába na és ki volt ott? Kol! Már csak ez hiányzott.

-          -Nocsak, visszatért az életerőd. – szólt be miközben leült a bárpultra.

-          -Azért van a szék hogy arra ülj! – mondtam oda se nézve.

-          -Igenis főnök! – lehuppant a bárszékre és elővette a mobilját. Alex behúzott valakit a konyhába. Az a valaki nem mozgott. Odamentem megnézni a pulzusát. Csak vártam, vártam és vártam de nem éreztem semmit. Jobban megnéztem Alexet akinek a szája sarkában vér volt. Nekilöktem a falnak és beleszúrtam egy kést a hasába.

-          -Egy halottal nem megyek semmire te nyomorult! Nekem élve kell! – sziszegtem.

-          -Egy késsel sem mész semmire! – mondta fájdalmas mosoly kíséretében. A kést végighúztam a szívéig és ez idő alatt a kés, tövig bele volt nyomva testébe. Fájdalmasan felkiáltott.

-        -  És mi van ha kivágom azt az aprócska szívedet? – kérdeztem gügyögve. Kihúztam belőle a kést és ő földre rogyott. Bedobtam a véres kést a mosogatóba és szembe fordultam Kollal. Látszott rajta hogy jót derült az előbbi cselekedetemen.

-         - Figyelj. Már most mondom hogy ez szaggatott lesz. – mondta nekem meg már mosolyognom kellet. – Nem kezdhetnénk tiszta lappal? – meglepődötten néztem rá.

-          -És ez miért szaggatott? – kérdeztem vissza. 

-          -Először mást akartam mondani. Na akkor kezdhetnénk újból? – kérdezte játékosan.

-          -Borzalmas vagy. Igen kezdhetjük. – Kol elvigyorodott.

-          -Egy baráti ölelés? – megráztam a fejem.

-          -Na szia. - Kimentem a konyhából és a kert felé vettem az irányt. Magasról leszartam hogy ki látja mit csinálok. Gyakorolnom kell. Ha már Alex keresztbe húzta az A tervemet, jöhet a B terv. Egy tavacska felé vettem az irányt és letérdeltem a partján ami, tiszta sár volt. Beraktam a kezem a jéghideg vízbe, és koncentráltam. Hagytam hogy a víz felkússzon a kezemről az egész testemre.  Egy réteg volt a testemen. Hagytam hogy áramoljon belém az erő. Lassan visszavarázsoltam a testemről a vizet. Mindenem vizes volt. Majd’ meg fagytam, de most csakis a tóra összpontosítottam. Az összes vizet kivezettem a helyéről és hatalmas formákat csináltam belőle. Napot, felhőket, farkasokat, macskákat, sárkányokat, egy szóval mindent. A szórakozásról áttértem a harcra. Hirtelen kiszívtam egy fából az összes nedvet, és azzal szétvágtam egy másik fát. A tavat megfagyasztottam, majd felforrósítottam. Csak reménykedni tudtam hogy, nem voltak benne állatok. A tavat kivezettem és védekezésre való jégfalakat alkottam,és hatalmas jégkarókat amik, olyanok voltak hogy, ha hozzá értél a végéhez, elvágta az ujjadat. Mindezeket addig csináltam míg, be nem esteledett. Csak most vettem észre hogy, teljesen átfagytam. Valaki rám terítette a kabátját mire, nagyot ugrottam ijedtemben. Szúrós szemekkel néztem az illetőre de csak egy pillanatig, mert megláttam hogy a bátyám az és a nyakába ugrottam.

-          -Annyira hiányoztál…- motyogtam az ölelésében.

-          -Te is nekem.

/Klaus/

Vérszagát éreztem. Ez nem emberi vér volt hanem, teljesen más. Ez hibrid vér. Követtem a szagot. A konyha felé vettem az irányt, ahol berúgtam az ajtót. Megláttam Alexet nyögdécselve feküdni a földön. Az egész pólója tiszta vér volt, és a padló is körülötte tocsogott a vértől. A mosogatóban egy véres kés volt.

-          -Nem tud meggyógyulni? Mi? – kérdeztem a hibridemet.

-          -Nem, uram.

-          -Ne uramozzál nekem mert, itt helyben megöllek te korcs! – förmedtem rá. – Kelj fel most! És takaríts el magad után! – kirontottam a szobából és elkezdtem megkeresni Sierrát. Nem rég engedtem ki a bátyját, és gondolom már is együtt van a két imádott testvér. Soha sem értettem minek ez a nagy szeretet. A vér kötelez és ennyi. Én sem szeretem a testvéreimet. Na jó talán egy iszonyatosan kicsit. De, semmi több. Kolt az ajtóban találtam meg, mint mindig vigyorogva. Nála sem tudom mi ez a nagy boldogság.

-          -Tetszett a lány késes előadása? Mi? – kérdeztem mire rám nézett.

-          -Nekem ez jobban tetszik. – bökött a  fejével a kert felé. A lány úgy irányította a vizet, mintha a saját teste lenne. Nem csak a figurák, amiket csinált, voltak szemet kápráztatóak hanem, a harci mozdulatok. Olyan sebesen és halálosan vágta szét a fákat és a sziklákat, hogy legszívesebben megtapsoltam volna. Elvileg a négy elem közül a legerősebb a tűz és utána a szél, de, nem hinném hogy ennek bármi felül múlná az erejét. Eszembe jutott hogy Alex nem gyógyult meg azután hogy, Sierra belészúrta a kést és hogy ekkora erő van a lányban. Utoljára hétszáz éve hallottam ilyenről. Elijah, Kol, Rebekah meg én dél-Amerikában voltunk, és néhány boszorkánnyal találkoztunk. A varázslónők egy hatalmas erőről beszéltek aminek nem szabad felébrednie. Az erőről ami halhatatlan és vissza hozza a holtakat. Ennek az erőnek Silas a birtokosa, az első halhatatlan a világon. Mintha egy pengét szúrtak volna be a gyomromba a felismerés miatt.

-          -Beszélnünk kell. – mondtam Kolnak. Elindultam a folyosón ő meg utánam jött. A szobámba vezettem, ahol senki sem hallja meg miről beszélünk. Leültem a barna bőr kanapéra és belekortyoltam a whiskys üvegbe.

-          -Tudod mi ez a lány? – kérdeztem az öcsémet.

-          -Ember. Vagy valami olyasmi.– közben ő is leült a szemközti kanapéra.

-          -Emlékszel amikor ezerháromszázban meglátogattuk a déli boszorkányokat?

-          I-gen. Akkor Silasról beszéltek. – az öcsémnek sosem égett ki az emlékezetéből semmi, ami Silasról szólt.

-         - Ahhoz hogy felébredjen, kell néhány dolog, de az nem fontos. Eredetileg azt terveztem hogy, megkérem a Dawson családot hogy, segítsenek legyőzni a Salvatorékat, de a terv megváltozott. Mystic Fallsba küldöm Sierrát, de előtte én elmegyek felmérni a terepet.

-          -Ez most hogy jön ide? – éreztem a feszültséget a hangjában.

-          -Van egy gyógyír a vámpírságra, Silassal eltemetve. De, mint tudod, Silas még mindig él. Őt élve temették el. – felkeltem és töltöttem egy ital Kolnak. – Ha Silas megakarja szerezni a régi erejét plusz még egy cseppnyit, egy élő leszármazottját meg kell ölnie. Pontosabban, ha a gyógyír nincs meg, egyedül csak a leszármazott képes megölni őt.

-          -És?

-          -A Dawson család sarjai , vagyis Sierra az egyetlen emberi leszármazott.

-          -És a bátyja? – a hangja bizonytalan volt.

-          -Ő vámpír, jobban mondva hibrid. Silasnak emberre van szüksége. Az apjuk volt az előző leszármazott. Dawsonék talán rátudnák venni a Salvatorékat hogy, fejezzék be a keresgélést.

-          -És mit akarsz mit tegyek? – Kol a kezei közé temette az arcát.

-          -Azt akarom hogy, vigyázz a lányra. Mystic Fallsban volt egy vadász. Az ötök egyike. Ő meg halt, és a kis Jeremy Gilbertre szállt a vadász erő. A tetoválás a karján, egy térkép. Nem szabad hogy, megszerezzék a gyógyírt! Világos?

-          -Az. –Kol kiment az ajtón. Még tíz perc után is éreztem a feszültséget és a bánatot ami az öcsémből áradt. Tényleg aggódnom kellett. Ezerháromszázban világosan megmondták nekem hogy, Silas akkor fog felébredni mikor a leszármazottja az összes közül a legerősebb. Most jött el az idő.

/Jack/

Nich-el nagyon jó volt találkozni. Már nagyon hiányzott az az értelmetlen képe. Mindenki azt hinné hogy, sosem voltak akadályok köztünk csakhogy, ez a világ legnagyobb tévedése.

Engem öt éves koromtól apám kiképezett. Kiképzett mint egy harcost.  Fájdalmat csinált nekem, hogy ha megkínoznának, alig érezzem. Addig erősített míg az erőm felért egy hétszáz éves vámpíréval, a harc teknikámat tökéletesre fejlesztette. Tizenöt éves koromra lettem kész a kiképzéssel. Az a tíz év, maga volt a pokol. Persze, amikor nem gyakoroltunk, a normálnál kedvesebbek voltak nálam a szüleim, de akkor is nyomott hagyott az életemben. Azt mondták ezt azért kellet átélnem mert, a húgomra vigyáznom kell majd. Jobban mint a két szememre. Apa tudta hogy meg fog halni, egy Mikaelson keze által, ezért, még rám hagyott egy üzenetet. ”Képezd ki őt!” Tudtam kiről szól, és megtettem. A húgomat kiképeztem, ugyanúgy mint az apám engem. Tizenhárom éves volt mikor elkezdtük, és tizenhat mikor abbahagytuk.

A szobámban feküdtem, a plafont bámulva a korom sötétben. Fel sem tudtam fogni hogy, lehetek ilyen. Ilyen kegyetlen. A saját húgommal ezt tettem. Mondjuk nagyon is látszik rajta a változás. A nagynénénk, René is segített. Ő tanította meg Nicholet a képességeire.

Valaki bedugta a fejét az ajtón.

-          -Alszol? – kérdezte halkan Nich.

-          -Nem. – felkeltem és odamentem hozzá. – Mi a baj?

-          -Semmi csak Klaus akar beszélni velünk.

-          -Mi a francot akarhat ilyenkor? – kérdeztem költőien. Elindultunk és néhány hibriddel is találkoztunk. A női hibridek erősen megnéztek engem. Nem értettem miért de, aztán leesett. Én póló nélkül szoktam aludni. Nich felkuncogott.

-          -Úgy látszik áttérhetnél a pólós alvásra ha Jenniferen kívül nem akarsz mást is az ágyadba. – mondta most már nevetve. Elmosolyodtam. Végülis, igaz. Klaus szobája elé értünk ahova, kopogás nélkül benyitottam.

-          -Nocsak itt vannak a gyerekek! – üdvözölt minket Niklaus színpadiasan. A hibrid mellett egy nő állt. Szigorú vékony, bronz színű arca, és fekete haja volt. Barna szemeiből sugárzott a megvetés miközben Klaust nézte. Aztán ránk nézett. Elmosolyodott és a szemei megteltek szeretettel és örömmel. Apai ágon René a nagynéném és nem hittem hogy életemben látni fogom még.

-          -René…-  suttogta maga elé a húgom és megölelte a nagynénénket. René visszaölelte őt és elkezdett sírni. Nem igazán értettem miért sír.

-          -Mi a baj? – kérdezte Nichole kibontakozva az ölelésből.

-          -Mindjárt meg beszéljük. – mondta René majd ránézett Klausra.  – Megtennéd hogy kimész? – kérdezte utálattal.

-          -Tulajdonképpen, nem. Majd holnap megbeszélitek. -  mondta a hibrid, a maga ellentűrést nem elfogadó stílusán. Én is odamentem a nagynénémhez és megöleltem. Több mint két fejjel volt alacsonyabb nálam. Sierránál egy fejjel. Kimentünk a szobából és már a folyosón jártunk mikor észrevettem hogy csak ketten vagyunk Renével.

-          -Hol van Nichole? – kezdtem aggodalmaskodni.

-          -Nem tudom de már nagylány, megtudja védeni magát. – mondta megnyugtatóan.

/Sierra/

Kicsit kába voltam mikor találkoztunk a nagynénénkkel. Na jó, olyan voltam mint egy élőholt. Csak akkor vettem észre hogy, Jack és René már rég elmentek mikor Klaus oda nyújtott nekem egy poharat.  Abban valami aranyszínű folyadék volt.

-          -Kösz, Niklaus. Mi ez? – kérdeztem.

-          -Hívj csak Niknek. Az amit a kezedben tartasz, nem más mint egy felhők fölött járó, árú whiskyé. Fel ébredsz tőle.

-          -Remélem is. Viszont nem szeretném ha vámpír vér kerülne a szervezetembe. – mondtam és visszanyújtottam a poharat.

-          -Nincs benne vér. Az enyémben emberi vér van. Megkóstolod? – kérdezte mintha egy teljesen átlagos dologról lenne szó.

-          -Nem, kösz. – felhajtottam a saját poharam tartalmát amitől majdnem elestem, olyan erős volt. Leültem hogy nehogy elessek. Nik felkuncogott.

-          -Nem bírod a piát? – kérdezte közben töltött még egy pohárral nekem.

-          -A kilencven százalékosat nem! Amúgy nem kérek többet.

-          -Nem tudsz semmit a whiskyről, látszik. De, ez nem neked lesz. – felhúztam a szemöldököm az első mondatára.

-          -És mégis kifog itt iszogatni, kedves Nik? – kérdeztem mire meg is kaptam a választ, de, nem Klaustól. Attól aki belépett.

-          -Klaus, nem láttad Sierrát? – kérdezte kiáltva Kol. Rám nézett, oda jött és felhajtotta a pohár tartalmát. – Kösz, Nik. Mondjuk egy kis vérrel ízesebb lenne. Gyere Sierra. – még a kezével is mutatta azt a picit. Megfogta a karomat, és felhúzott a kanapéról. – Öltözz fel melegen. – mondta mikor az ajtóm elé értünk. Felvettem egy farmert, egy vastag pulcsit, és egy csöves sapit. Amint kiléptem az ajtómon, Kol elindult a folyosón. Én követtem. Kiértünk az udvarra ahol két kocsi állt.  Két fekete terepjáró. Kol illedelmesen kinyitotta nekem az anyósülésnél lévő ajtót.

-         - Köszönöm Mr. Mikaelson! – mondtam mintha pár évszázaddal előttünk lennénk.

-          -Szívesen Miss Dawson! – ment bele a játékba Kol is. Az út csendesen telt el. Ez nem a feszült csend volt hanem, a békés csend.

-          -Minek sietsz ennyire? – kérdeztem egy ásítás között. Ránéztem a műszer falra és leesett az állam. Százötvennel mentünk, városban. Én is gyorsan vezetek, de ez már túlzás.

-          -Találkozóm van.

-          -És minek kellek oda? Hogy kimentsem a segged egy verekedésből? – kérdeztem gúnyosan. Kol felhorkantott.

-          -Általában ez fordítva van. Nem de? – utalt a múltkori sikátoros akciómra. – Amúgy meg utána elmegyünk sétálni.

-          -És ezért nem engedtél aludni? – kérdeztem teljesen kiakadva. – És marhára hideg van! Lehet hogy te vámpír létedre nem fázol, viszont én, igen is fázok! – Kol már nem bírta vissza tartani a nevetését. Csúnyán néztem rá ami csak fokozta a mulatságát.

-          -És még rám mondják hogy, úgy viselkedek mint egy gyerek! – Megálltunk egy mellékutcában. – Megérkeztünk. Arra van egy park, menj oda, mindjárt megyek! – mondta miközben kiszálltunk a kocsiból.

-         - És akkor hogy megmentelek meg a verekedésben? – kérdeztem egy fél mosollyal.

-          -Majd oda szaladok. Na menj! – mutatott a park felé. Elindultam a nagy zöldség felé. Beléptem a kapun, ami elválasztotta a helyet, az utcától. Elállt a lélegzetem.                                                                                                                             
 Túlságosan gyönyörű volt. A világos zöld pázsit,a fűz fák és a tölgyfák sokasága és a hatalmas tó, teljes összhangot adott. Leültem egy fa tövébe, ami a tó parton volt és gyönyörködtem a tájban. Hat tucat piknikező volt a túloldalon és a gyerekek annyira hangoskodtak hogy, még egy ember is meghallotta volna onnét ahol vagyok. Szuper hallás, látás, gyorsaság és erő. Na meg a varázslás. Elméletileg ember vagyok, gyakorlatilag meg nem.  Annyira elvoltam mélyülve a gondolataimban hogy, észre se vettem hogy ki ül le mellém. Jobban mondva kik. Oldalra néztem és megláttam Kolt, az ölében két kiskutyával. Az egyik barna volt, a másik meg fekete, néhány helyen világos barna foltokkal.

-          -Remélem nem térsz át az állat diétára. – mondtam csipkelődve.

-          -Soha nem innék állatokból. Főleg nem a kutyáidból. – ha lehetséges, még jobban elképedtem. Átnyújtotta nekem a piciket, akik egyből megnyaldosták az arcom. Felkuncogtam miközben próbáltam eltakarni az arcomat a kiskutya nyelvektől.

-          -Köszönöm Kol! – közelebb mentem hozzá és megakartam puszilni az arcát. Ő elhúzódott.

-          -Majd ha lemostad az arcod kérem a puszimat. – nézett rám szemtelenül. Már csak azért is vissza rántottam  a kabátjánál fogva és megpusziltam. – Fújj! – kiáltotta és bele törölte az arcát a dzsekijébe, mint egy kisgyerek, én meg felnevettem.

-          -Mit szeretnél? – kérdeztem tőle miközben bele néztem a szemeibe.

-          -Ha adok valamit akkor máris akarok valamit? Ez eléggé sértő. – vágta be a durcát. – Amúgy a kutyákat azért kaptad hogy megvédjenek téged.

-          -Nagyon cukik, de még túl picik ahhoz hogy megvédjenek. És egy vámpírtól nem tudnának megvédeni. – megsimogattam mind a kettő kis „védelmezőmet”.

-          -Egy boszi be tud segíteni. Megölettem négy vámpírt. Kettő- kettő mindegyik kutyába. -  köpni nyelni nem tudtam a meglepettségtől.

-          -Hány évesek voltak?

-          -Volt kettő ami négyszáz éves volt, és a másik kettő meg…. Körülbelül száz, de, lehet hogy több. – mondta és közben meg vonta a vállát.

-          -Minden képességüket megkapták a vámpíroktól?

-          -Nem. Nem vérrel táplálkoznak. Megesznek mindent. Viszont, ha megharapnak valakit, az egyetlen gyógyír rá a véred.

-          -Mint Klaus vére a vérfarkas harapásra egy vámpíron?

-          -Pontosan.

-          -És hogy került hozzád a véremből? – kérdeztem felháborodottan. Jól ismertem a varázslatot amit végeztek a kutyákon, és ahhoz a vérem is kell, ha az a gyógyír.

-          -Egyszer kétszer vettem egy ici-picit. És azért akarom hogy veled legyenek, mert szeretnék neked valamit mondani, és nagyon fogsz rám haragudni. – mondta boci szemekkel, nekem meg nagyon vissza kellet fognom magam hogy felpattanjak és elmenjek a világ másik végére.  Belenézett a szemembe és Kol pupillája összeszűkült.

-         - Emlékezz vissza mindenre. – Az igézet bevált és az egész életem lepörgött a szemem előtt. Nem is olyan rövid életem volt. Láttam amint tizenkét évesen megismerkedünk a Mikaelson családdal, viszont a körülmények nem ugyanazok voltak. Ruhácskát kellett viselnem ahogy, anyának és Katnek is. Apa és Jack is régi viseletet hordott ahogyan mindenki. Aztán jött egy másik emlék. Apám könyörgött  Mikaelnek hogy, ölje meg. Utána láttam ahogy Kol holtan esik  össze a bátyámmal együtt. Vissza hoztam őket a halálból. Aztán a családunk szét vált. Én Kollal mentem el. Segítettem neki fékezni magát a vérszomja miatt, segítettem neki harcolni, segítettem neki visszanyerni az emberségét. Kollal majdnem összejöttünk, csak hogy mindketten beláttuk hogy ez nem jó ötlet. Az érzések lelapultak és legjobb barátokká váltunk. Ez történt százhúsz évig. Aztán megjelentek neki a testvérei. Egy igazi családdá váltunk. Aztán ők is eltűntek. Láttam Katherina Petrovát amint, szolgaként bánt velem. Azt is láttam mikor megszökök tőle. Rá pár évre megöltem két kisgyereket és száműztem magamat a déli-sarkra. Ezt követően vissza kaptam minden erőmet amit elvesztettem mikor visszahoztam Kolt és a bátyámat a halálból. Őrzővé váltam. Az Antarktisz- on volt az Őrzők tanácsa és ott mindent elmagyaráztak arról hogy mi is vagyok. Az Őrzők, Silas leszármazottjai, akik néhány képességét örökölték, képesek megölni őt a gyógyír nélkül. Qetsiyah hozott létre minket. Utána vissza tértem a civilizációba és egyesültem az igazi családommal. Még egy emlékkép jött fel a szemem elé ami a közelmúltban volt. Kol szobájában voltam táncoltam mikor megjelent és csókolóztunk.

Mérhetetlenül dühös voltam. Éreztem ahogy a szemem szürkéből átváltozik más színné. Feketévé. Ha dühös vagyok feketévé változik szemem színe. Kol nem tágított mellőlem.

-          -Hogy merted elvenni az emlékeimet?! – szemem szikrát szórt és legalább annyi lélek erőm volt hogy nem kínoztam meg Kolt itt helyben. – Hogy merted?! – könnycseppek marták a szemem. Felpattantam és a kapu felé vettem az irányt. Kol előttem termett és megfogta az arcomat.

-          -Sajnálom. De így volt neked a legjobb és a többiek is így gondolták.

-          -Kik azok a „többiek” ? 

-          -A te és az én családom.

-          -Szóval egész végig átvertetek. – mondtam rekedten és éreztem hogy egyre nagyobbra és nagyobbra nő a gombóc a torkomban.

-          -Csak azért csináltuk hogy, neked jó legyen. – Kol végig simított az arcomon, de azt lecsaptam onnét.

-          -Az a százhúsz év alatt már milliószor megbeszéltük hogy ez nem lesz több mint barátság! És te képes voltál vissza élni azzal hogy, nem emlékszem rá! – sziszegtem mert féltem hogy el sírom magam.

-          -Sajnálom. – mondta bűnbánóan. Erővel pofon vágtam. Először jobbról aztán ballról. Megfontoltam hogy belé rúgok de, nem volt kedvem az egész világ előtt verekedni vele.

-          -Egy idióta, meggondolatlan, üresfejű, barom vagy! – mondtam neki miközben az arcát fogdosta. – És ezért vagy a legjobb barátom. –  mosolyogva sóhajtottam egyet. Kol felkapott és megpörgetett.

-          -Megbocsájtasz? – kérdezte miközben lerakott a földre.

-          -Nem, de még lesz időd kiengesztelni.  – kacsintottam és felszedtem a földről a két kutyát.

-          -Na és mennyi is az pontosan? – kérdezte mosolyogva.

-          -Az örökkévalóság. Amúgy te nagyon okos, miért nem vettél nekik pórázt?

-          -Te soha nem elégszel meg semmivel! – mondta Kol nevetve. – Mi a nevük?

-          -Törpilla és Picúr.

-          -Most csak szívatsz, ugye? Amúgy meg mind a kettő fiú. – gondolkodtam mi is legyen a nevük.

-          -Milyen fajtájúak?

-          -A barna leonbergi, a fekete tibeti masztiff. – mondta vállvonogatva.

-          -Azt a rohadt….. Hogy szereztél te ilyen kutyát? – kérdeztem elképedve.

-          -Tudtommal nincsenek a kihalás közelében hogy ilyen nehéz legyen beszerezni . – mondta szemtelenül. Ránéztem csúnyán mire lefagyott a vigyor a képéről.

-         - A barna lesz Leo, a fekete meg Tim.

-          -Eredeti.

-          -Eredetibb mint te. – replikáztam rá.

-          -Én vagyok az egyik legeredetibb vámpír a földön szóval maradj csöndben kicsilány. – gügyögte, amiért kapott egy tarkóst.

-          -Na menjünk venni pórázt. – a válasz egy megsértődött hümmögés volt. Volt a közelben egy kisállat kereskedés ahol fellegek fölöttiek voltak az árak, de Kolt nagyon nem érdekelte. Timnek egy sötétkék, Leonak meg egy sötétzöld nyakörvet és pórázt vettünk. Kol már menni akart, de én meggyőztem a maradásra. Ő a kutyákkal kiment viszont én maradtam körülnézni.  Már nagyon idegesített a sok madár és megfordultam hogy, kimenjek az üzletből csakhogy beleütköztem valakibe. Hátrébb léptem és a szemébe néztem hogy bocsánatot kérjek amiért neki mentem, de a torkomra fagyott a szó.  Fagyos félelem vált úrrá rajtam. Akibe beleütköztem, vöröses barnás haja és barna szeme volt. Ha ezt így elképzelnénk baromira rossz lenne az összkép a bronz színű bőrével de, olyan helyes arcot semmivel sem lehetne elrontani. Amikor Katherina fogva tartott száznegyven évig, teljesen belé habarodtam, csak hogy a menekülésnél elkellett tűntetnem az utamból. Szép szóval kitörtem a nyakát és ezzel elárultam. Bár nem tudom mit, mivel csak azért volt velem mert Katherina meg parancsolta neki. Amióta elszöktem, a hasonmás picsával üldöz engem.

Megfogta a kezem és egy úriemberhez méltóan megcsókolta.

-          -Drága Sierrám! Rég nem láttalak! – kárörvendően és vészjóslóan megcsillant a szeme.

-          -Szia Tristan. – megremegett a hangom amire az említett fagyosan elmosolyodott. Fohászkodtam az égnek hogy Kol ide jöjjön mert, majd beszartam annyira féltem. 

 Tim 

Leo 

Remélem tetszett ez a fejezet és ha valamit nem értettetek akkor nyugodtan írhattok de, a következő fejezetben minden részletesebben el lesz magyarázva! 

Az új embereket, a "Szereplők" oldalon találjátok.